Éjfél is elmúlt már. Izzadva érzékelem a Neo Citran hatását, amely a megfázásomat hivatott kezelni. Az ágyamon ülök, ölemben a laptopom és írni van kedvem. Egy ideje már, hogy kezdek rádöbbenni dolgokra. Úgy érzem, most kezdek igazán felnőtté válni. Fizikai értelemben már az vagyok, de most a szellemem is követi a felnőtté válás folyamatát. Ugyanakkor ez nem egy depresszív időszak, nem félelmetesebb a gyerekkornál. Csak más. Érzed a gondolataid, a tetteid súlyát, és a soha vissza nem térő alkalmakat, amikor a lelkiismereted azt súgja cselekedned kell.

A gondolatok és a tettek súlyának figyelembevétele ugyanakkor felelősségre is tanít. Tudom, hogy bármi is van az életemben azért én vagyok a felelős, még abban az esetben is, ha egy adott körülményt nem én hoztam létre. Eddig természetesen elméletben is tudtam ezt, de most valahogyan kezdem a gyakorlatban is megérteni, hogy miről is van szó. Bánom-e azt, hogy csak most jutottam el erre a szintre? Nem, egyáltalán nem. Úgy érzékelem, hogy ez a fejlődésem része, amely halad a maga ritmusában.

Visszatekintve már képes vagyok megbocsájtani magamnak a gyerekkori, serdülőkori hülyeségeimet, esetlen megnyílvánulásaimat, amelyekre mindig zavarbaejtően gondoltam vissza. Az ember esetlennek érzi magát, túlteng benne az energia, szenvedélyesen falná az életet, ha tehetné, de valamiért nem tudja. Ez a vágy az ami kamaszkorban jelentkezik. A szabadságvágy nagyobb, mint az azzal járó felelősségvállalásra való hajlandóság, mint anyagi, mint pedig emocionális értelemben. Úgy érzem ugyanakkor, hogy semmit sem vesztettem. Visszatekintve mostani fejemmel, egy jópár dolgot másképp csinálnék az életemben, de mégsem bánom amit tettem. Azt kell, hogy mondanom, hogy minden amit tettem, önmagávan véve keretként tekintve jó irányba vitt engem. Dolgok amelyeken változtatnék, csupán stilisztikai, díszítő elemei lennének az életemnek, a lényeget tekintve úgy érzem, jó úton haladok.

Nem érzem kisiklottnak az életem, habár voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, hogy az idő halad, és én nem fejlődöm sehová. Idővel a dolgok a maguk helyére kerülnek. Ennek biztos tudatával adtam fel magamban azt a tévképzetet, hogy mindig éberen figyelnem kell, nehogy lemaradjak valamiről. Amikor az ember könyvekből tanulja el a példaképeitől azt, hogy hogyan vezesse az életét, akkor kimaradnak az életéből a kudarcok.

Sikerkönyv írok elárasztják a könyvesboltokat jobbnál jobb önfejlesztési könyvekkel, amelyeket ők alkottak meg saját tapasztalataik alapján, sokszor nagyon súlyos kudarcok tanulságaként. A könyvek irányt mutatnak, és szerencsésnek érzem magam, hogy már tizzenégy évesen találkoztam az önfejlesztési könyvekkel. A könyvek a konklúziót írják le, vagyis, irányt mutatnak, hogy mit lehet, és mit érdemes kikerülni az élet bizonyos területein. Vannak akik könyveket írnak arról, saját példáik nyomán, hogyan kerüljük el a konfliktusokat, anyagi csődöt, rossz döntéseket és így tovább. Az olvasó sikeresen elsajátítja a recepteket, és elkerüli a veszélyeket, ennélfogva kényelmessé válik. Azonban, ha személyesen él át valaki anyagi csődöt, akkor következő alkalomkor már nem fogja elköveti ugyanazt a hibát, mert a tudatába éget a kudarcok által, hogy mit szabad és mit nem. Én is megtapasztalom ezt, és semmi bajom nincs vele, sőt igénylem azt, hogy a hibáimból tanuljak.

Arra is ráébredtem illetve kezdek ráébredni, hogy a pénzt nem kell olyan komolyan venni, mint azt emberek teszik. Jó, ha van, viszont nem a boldogságod záloga. Ahhoz, hogy boldog légy nincs szükséged pénzre. A lelki nyugalomnak semmi köze a pénzhez. Jó dolog, ha van pénzed, viszont jobb, ha tudod, nem leszel boldogabb tőle. Ugyanakkor ha nincs pénzed, nem leszel boldogtalanabb sem. Tehát a pénztelenség, nem boldogtalanít, ugyanúgy, mint a pénz sem boldogít. Látszólag boldog vagy, ha van pénzed, de ez illékony dolog.

Arra is rájöttem, hogy habár szeretem a pénzt, mégsem tartok a boldogságom, lelki nyugalmam zálogának. Egyszerűen nem így érzem. Tudom azt is, hogy ha lelki nyugalomra vágyom, nem kell gazdagnak lennem, ez egy hülyeség. Azt is tudom, hogy nem leszel boldogabb, ha gazdag ember leszek, mint most, amikor nem mondhatom magam gazdagnak. Legfeljebb az egómnak kedvez, amely egy kis időre elvakít, és agyondícséri az elmédet, de minden ami valótlan az nem megszűnik egyszer. Tehát az a fajta biztonságérzet is megszűnik egy idő után, hogy pénzed van. És majd rajtakapod magad, hogy ugyanúgy panaszkodsz a pénz miatt, mint szegény korodban, csak akkor azért tetted, mert meggondoltad, hogy kenyeret veszel, vagy bulizni mész, amikor gazdag vagy, pedig azért, mert csak egy tízmilliós BMW-re futja a keresetedből, és nem tudsz megengedni magadnak egy Ferrarit.

A gondolkodási minták tehát megmaradnak, a pénz csak a körülményeidet változtatja meg, a mintáidat nem. Aki viszont tisztában van, hogyan viszonyuljon a pénzhez, az kikerülhetei ezeket a fekete lyukakat. A pénz nem boldogít, de nem is boldogtalanít. Csak a tiszta tudattal lehet megélni az életet annak amilyen. Akinek zavarosak a gondolatai, semmiben sem biztos, az mindig kapaszkodót fog keresni, csak éppen nem magában, hanem valami külső dologban. Pedig a válasz bennünk van, és ezt már nem csak üres kijelentésként érzékelem, hanem tudom, hogy így van, mert megélem a mindennapjaimban. A külsőségek amikben élsz, belső lelkiállapotod kivetülése. Ha csak a külsőt változtatod meg, a belső ugyanolyan marad, és hiteltelen emberré válsz. Számomra az életcél: hiteles emberré válni.

Először is, a cím provokatívnak hangozhat, de sebaj, ugyanis pontosan ez volt a célom. Az embereket gyakran csak sokkolva lehet felébreszteni a hétköznapi álmaikból, és ehhez a blogbejegyzéshez éles elmére van szükség, különben nem hallja meg senki. Az Istehitről van most szó, de teljesen más megvilágításban, ahogyan ezt a kérdést általában szokták vizsgálni. Itt most nem arról elmélkedem, hogy vajon létezik-e Isten, vagy sem, hanem, hogy akik úgy vélik, hisznek a létezésében, valóban hisznek-e, vagy csak azt hiszik, hogy hisznek benne. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de megfigyelésem szerint ez sokkal több embert érint, mint azt sokan gondolnák.

A környezetemben lévő emberek esetében is azt tapasztalom nap, mint nap, hogy dogmaszinten szimbolikusan hisznek Isten létezésében, vagyis, ha a szemükbe mondod, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, hogy hisznek, ezt erős indulatok kíséretében sértődötten megcáfolják. Most azokról van szó, akik elméleti Istenhívők, de az életük semmiben sem tükrözi azt. Tudják azokat az elveket, amelyek szerint élniük kellene, azonban a saját életükben ezt egyáltalán nem alkalmazzák. Lehet, hogy nem tudják, hogyan. Ha pedig valaki kijelenti, hogy ateista, azt mély megvetéssel lenézően kigúnyolják. Ezzel nem is az a főgond, hogy lenézik őket, vagy a megtestesült gonosznak tekintik őket, hanem az, hogy ha ő maga sem él a hite szerint a mindennapokban, holott kereszténynek vallja magát, semmivel sem él másképpen azoknál, akik nem hisznek Isten létezésében.

Példaként említhetjük azt az esetet, amikor egy önmagát hívőnek tartó idős nénike nem mer elmenni a templomba, nehogy útközben kirabolják. Vagy, amikor a világ helyzete rosszabodik, az önmagát hívőnek tartó egyén, pánikot kap, és úgy érzi, hogy teljesen áldozata a körülményeinek, és hogy a véletlenen múlik, hogy ezt ő megússza-e, vagy sem. Na most, ezekben az esetekben ha rákérdezel, hogy miért nem bízik Istenben, ha egyszer hívőnek tartja magát, akkor ingerülten azt mondják, hogy foglalkozz a saját dolgoddal, de lehet az, hogy szelektív hallásuk miatt egyáltalán meg sem hallják amit kérdeztél tőlük. Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik teljes mértékben hisznek és bíznak az isteni gondviselésben, azok bátran, a legjobbat várva néznek szembe a kihívásaikkal, és nem zsémbelnek úgy mint egy ötéves kisgyerek.

Azoktól akiknek nincs meg mankóként az Istenhit, azoktól ez a viselkedés teljes mértékben elvárható, és nincs is ezzel baj, mivel nem hisznek az egyetemes elme hatalmában, ezért csak a szerencsében bíznak. Az ateista emberek pánikhelyzetben mindig hitelesen viselkednek. Félnek. Az Istenhívők azonban nem mindig hitelesek, ugyanis amikor próbára teszik a hitüket a zavaros körülmények, akkor ugyanúgy viselkednek, mint az ateisták. Kétségbeesnek.

Arra a feltételezésre jutottam, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia azt, amiben lelke mélyén hisz. Ó, nem ezek nem üres szimbólikus szavak, mert a valóság nem egy objektív valami, ahol pontosan körvonalazva van meghatározva, hogy, mi a valós és mi a hamis, hanem teljesen szubjektív, még akkor is, ha túloktatott elménk nem tud erre “logikus” magyarázatokat adni. Tehát, arról van szó, hogy egy ember ne azért higyjen ebben, vagy abban a dologban, mert a szülei, nagyszülei is abban hittek, és úgymond örökölték azt, hanem azért mert ő maga talált rá.

Szép dolog a családi vallási hagyomány, de olykor, akik ezt öröklik, annyira természetesnek veszik a hitet, hogy el sem elmélkednek rajta sosem, hanem mivel a családban és az adott közösségben Istenben hinni kötelező, ezért be sem mer gondolni abba, hogy Isten létezését bármikor is kétségbe vonja, ezért elnyomja magában a hitét. Aztán amikor megpróbáltatások sorozata jön, akkor derül ki, hogy tényleg hisz-e Istenben, vagy csak azt hiszi, hogy hisz, mert őt erre tanították.

Azok akik önként választották azt, hogy Istenhívők lesznek, mert a saját meggyőződésük ezt sugallta nekik, erősebb hitük van, mint annak aki örökölte ugyan a hitét, azonban sosem merte megkérdőjelezni azt. Az ember pedig érzi magában, hogy mi kelt benne jóérzéseket és mi kelt benne rossz érzéseket. Azt a hitet kell követni amelyek jóérzéseket keltenek. Ha egy vallás rossz érzéseket kelt, akkor nem érdemes erőltetni a dolgot. Persze vannak vallások amelyek túlnyúlnak a szellemi, spirituális témákon, és gyakran “világivá” válnak azáltal, hogy az emberi egót helyezik előtérbe, ezzel különbséget téve ember és ember között. Ezek és hasonló vallások, nem a hitről szólnak, hanem csupán fölhözragadt buta dogmákról. De itt nem is a vallásokról van szó, hanem a hitről, amelyhez nincs szükség semmilyen vallásra, és alapesetben nem is kellene pénzügyi alapokon nyugvó vallási szervezeteknek létezniük.

Fontos, hogy amikor az ember a hitét keresi, zárjon ki a külvilágból mindenfajta befolyást, és csak a belső hangjára hallhgasson, mert az az egyetlen, amely minden embernél csalhatatlanul működik. Aki pedig a belső hang létezésében sem hisz, akkor annak tényleg van mitől félnie, hiszen sosem fog megszabadulni a kétségeitől. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy ezeket nem üres szavakként írom most le, mert divatos ezeket használni, hanem mert ez a meggyőződésem. Mivel ez az én blogom a saját meggyőződéseimről írok, azonban ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen vagyok, sőt, várok minden olyan hozzászólást is, amelyek esetleg megcáfolhatják a fent leírtakat.

“Ne fárassz már” szokták mondani néhányan, amikor viccet mesélünk nekik. Nem tudom, miért van ez, de én minden viccen tudok nevetni, és soha életemben nem voltak logikai elvárásaim, hogy egy viccnek milyennek kell lennie. A vicc az vicc és kész, nem pedig kritizálni való szépirodalom, tessék a helyén kezelni őket.

Erdélyben születtem és éltem 12 éves koromig. A neveltetésemnek, vagy a környezetemnek vagy talán mindkettőnek egyszerre köszönhetem azt, hogy egészséges humorérzékkel rendelkezem. Az egészséges alatt azt értem, hogy tiszta, kritikailag mentes módon vagyok képes arra, hogy egy viccnek a mondanivalóját értékeljem, és különbséget tudok tenni, a viccek jellegei között is. Ottlétem tizenkét éve alatt senki nem tanított meg arra, hogy a vicceket kritizálni, minősíteni kell, és hogy minden vicc poénja után látványosan jajjgatni és szenvedni kell, hogy az mennyire fááááááj.. Aztán Magyarországra költöztünk, és rögtön az első hónapokban megtanultam, hogy a vicceket ott minősíteni szokás, mégpedig eléggé látványosan és iszonyatosan szenvedve.

Akkor azt hittem, előbb-utóbb beletanulok én is abba amit az előttem álló példát mutató társadalom elfogadható reakciónak tart: a viccek kritizálását. Mondanom sem kell, ez szerencsére nem jött össze, különben ezt a cikket sem írnám éppen. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, talán az általános rosszkedv, de mintha az emberek viszolyognának attól, hogy öszintén nevessenek a vicceken. Ha pedig ezt önkéntelenül meg is teszik, rögtön körülnéznek, hogy ki látta őket, és zavarukban a viccet “fárasztónak”, vagy “deszaaaaar”-nak minősíti. Ha egy bizonyos szintet nem üt meg az adott vicc, akkor ilyeneket illik mondani, hogy “júúúúúúúúj ez fáj”, vagy “Ez fárasztó” esetenként magát a viccmondót minősítik hülyének, vagy elmeháborodottnak, mert képes egy “faviccen” tiszta szívből nevetni.

Nekem ez a fajta gúnyos hozzáállás egyáltalán nem tetszett, és a mai napig sem minősítem a vicceket, sokkal inkább nevetek rajtuk, és tényleg öszíntén mindenféle elvárások nélkül teszem, és erre a képességemre büszke is vagyok. Aki ismeri az erdélyi embereket az tudja, hogy kiváló humorérzékkel rendelkeznek, és egyikük sem jajjgat, ha viccet hall, ez teljesen biztos. Ellentétben Magyarországon, ha tegyük fel ma este megtöltenénk tízezer emberrel egy stadiont és Chuck Norris vicceket mesélnénk nekik, a nagy jajjgatást amit reakcióként levágnának még a vörös Kínában is hallani lehetne, és gyanítom, hogy még az űrből is mérni tudná a NASA azt a töménytelen “szenvedés energiát” amelyet ez a tízezer ember bocsájtana ki magából.. Hiába a magyar embert viccekkel már vallatni lehet….

Három éve már, hogy Írországban élek, de még itt sem tapasztalom azt a látványos szenvedést amikor vicceket mesélnek egymásnak az emberek. Hihetetlen módon tudnak röhögni egymás viccein, olyan vicceken, amelyeket átlagos túledukált magyar észlény aggyal minősíthetetlenűl rossz, gyenge, fárasztó viccnek titulálnánk. Az a tapasztalatom, hogy bárhol is jártam a világban, mindenhol feltételek nélkül spontánul tudtak nevetni a vicceken, csak a magyarok olyan fanyarok.

Nem véletlenül vagyunk ilyenek, habár a pontos okokat nem tudjuk, csak sejteni lehet. Azonban biztosan nem politikai, vagy ideológiai okok miatt van ez így. (Pedig Magyarországon hajlamosak vagyunk mindent a politikára és/vagy különböző ideológiai nézetekre visszavezetni.) Talán tévesen neveltek minket, így helytelenül mérjük fel azt, hogy mi a valódi és mi a hamis. Ennek aztán egyenes következménye a humorérzékünk torzulása, sok esetben pedig a teljesen megszűnése. Ezután pedig csak besavanyodott szarrágás, panaszkodás, gúnyolódás, irigykedés, rosszindulat következik.

Ha egy embernek egészségtelen a humorérzéke az teljesen biztos, hogy lelkileg is egészségtelen. A magyar emberek zöme, mondhatni, hogy tízből kilenc torz humorérzékkel rendelkezik, és nem csoda, hogy ennyire besavanyodottak, reményvesztettek, és balsorsúak. A humorérzék képessége pusztán önmagában nem képes az emberi jellemet megalapozni, azonban mivel minden mindennel összefügg, így az emberi lelki állapotokra is kétségtelenül befolyásoló hatással van.

Az az érzésem mintha az emberekből kiveszett volna az egészséges humorérzék képessége, és átvette a helyét a gúnyolódás…Mert ugye lényeges különbség van a kettő között. Az ingerküszöbünk már roppant magas, és nagy intenzitásúnak kell lennie annak a viccnek, lehetőleg szexuális tartalmúnak, hogy azt jónak könyveljük el.

A viccnek önmagában az a szerepe, hogy az embert nevetésre ingerelje, ezáltal jókedvre derítse. Se nem több, se nem kevesebb. Aki pedig a túledukált logikai gondolkodása miatt rögtön elemezni kezd, annak elég keserű a humorérzéke, már ha egyáltalán ki nem veszett még belőle. Ha az adott vicc nem üti meg az általa elvárt logikai szintet, hihetetlen módon át tudja élni a kínt, ilyenkor szokták mondani, hogy “lefárasztott a vicc”, na meg persze az “agyszibbasztó” jelzőről se feledkezzünk meg.

Eszük tokja az ami agyszibbasztó. Talán nem voltak agyzsibbasztóak a délutáni talkshowk, ahol embereket aláztak meg azzal, hogy primitív módon konfliktushelyzeteket generáltak nekik, amelyek sokszor verekedéssel zárultak? Szerencsére az ORTT jóvoltából, már lekerültek a képernyőről ezek az agyzsibbasztó generátorok. Egy Mónika shown nevelkedett egyén ne mondja azt nekem, hogy a vicceim agyzsibbasztóak, inkább emelje fel a seggét a TV elől, és menjen el sportolni, ahelyett, hogy tovább hízlalná magát a marhatokánnyal. Megjegyzem, hogy ilyen konfliktus élményem nem volt még szerencsére senkivel sem, de ki tudja, talán neked kedves olvasómnak volt/van és még az is lehet, hogy lesz is.

Az agyzsibbasztott emberek nem tudják reálisan felmérni azt, hogy mi számít agyzsibbasztásnak. Mivel eleve agyzsibbasztottak, pont az ellenkezőjét érzékelik, vagyis, ami normális és természetes az tűnik agyzsibbasztásnak a számukra. Világos ugye?? Ha pedig te még mindig látványosan szenvedsz egy vicc olvasásakor, akkor nagy baj van. Ez annak a jele, hogy az agyad már elkezdett zsibbadni. Érzed, ahogyan serceg zsibbadás közben? Jobban teszed, ha inkább a jéghideg zuhany alá állsz, különben be fogsz savanyodni, mint egy kovászos uborka.

A szomszéd macskája türelmesen várakozik....

Be kell vallanom, nem különösen rajongok a macskákért. Sokkal inkább kutyapárti vagyok…gondoltam egészen idáig. Sosem volt macskánk, merthogy nem is igazán vágytunk rá. A családból ugyanis háromból ketten mindig leszavaztuk. A többség dönt ugyebár egy jól felépített családi demokráciában is. Ezt a folyamatot szakította meg macska a szomszédból, aki szinte naponta átjár hozzánk, felmászik a konyhaablak párkányára és vár.

Általában éhes, de van amikor csak jól érzi magát nálunk, és szeret a közelünkben lenni. Nem követelődzik, képes órákig az ajtó előtt várakozni türelmesen. Tudja jól, hogy elöbb – utóbb kaját fog kapni, mert nem tudtunk neki egyszer sem ellenállni eddig. Van úgy, hogy tűri az orrát bizonyos kajákra, mert neki csak macskaeledel a favorit. Hát nem vegetáriánus az biztos.. Ha nem kapja meg a kedvenc húsadagját, látni kéne azt a megvető tekintetet ahogyan ránk néz. A macskák intelligensek és ravaszak is egyben. Nem mellesleg buták, legalábbis a kutyákhoz képest, na meg persze kétszínűek ezt is hozzá kell tenni. Ennek ellenére kezdem megkedvelni ezt a macskát. A nevét még nem tudjuk, ugyanis nem mutatkozott még be, pedig már ideje lenne…

" Ha szépnek mutatom magam, talán megszánnak és kapok enni is..hmm finom Whiskas.."

"Na mostmár eleget vártam. Adj enni gyorsan, mert macska lagziba vagyok hivatalos ma este és nem szeretnék elkésni.."

Imádom a filmzenéket. Nem csak, hogy imádom őket, hanem felismertem, hogy én is ezt akarom hivatásszerűen csinálni. Ez az a művészeti forma amelyben teljesen kitudom fejezni magam. Színpadi embertől az emberek azt várnák, hogy előadóművészeti ambicíói legyenek, de nálam más a helyzet. Vannak ilyen ambicíóim is, de jobban szeretek megalkotni zenei dallamokat a semmiből a fantáziám segítségével.

Kedvenc zeneszerzőm Hans Zimmer, aki több mint száz hollywoodi szuperprodukciónak szerezte a zenéjét, sőt 1994-ben még Oscar díjat is kapott az Oroszlánkirály fimzenéjéért. Nem csak a zenei teljesítménye az ami lenyűgöz engem, hanem az élethez való hozzáállása. Egy frankfurti német gyerek története áll előttem, akinek mindig is az volt a célja, hogy hollywoodi filmekhez komponálhasson zenét. Hans Zimmernek nem voltak különösebb referenciái, nem voltak gazdag és befolyásos rokonai, akik felfuttatnák. Ő tudta ezt, és mégsem adta fel, annak ellenére, hogy nem volt egyszerű menet a bürokratikus Hollywoodba bekerülni, olyan zeneszerezők közé mint például a példaképe John Williams. A története magáért beszél. Ma már Hollywood legfoglalkoztatottabb zeneszerzője, évente átlagosan négy filmnek írja a zenéjét. Ezt az irgalmatlan nagy munkát természetesen bőségesen honorálják, filmenként 2-3 millió dollárt fizetnek neki, plussz az ezzel járó jogdíjakból is részesedik. Hans Zimmer még akkor is filmzenéket csinálna, ha nem fizetnének neki egy vasat sem, mert elmondása szerint a zeneszerzés a legfontosabb dolog ami élteti, ezért kel fel reggel és ezért fekszik este.

Több dokumentumfilmet is megnéztem róla. Érdekelt, hogy hogyan komponál, milyen körülmények között stb. A technika nagyon sokat lendít Hans sikerein, mert számítógépek, szintetizátorok, szekvenszerek segítségével pontosan olyan hangokat tud generálni, mintha élő zenekar játszaná. Ezzel kísérletezni tud, anélkül, hogy a hangszereléshez közel 100 fős zenekart kellene fizetnie. Hollywood szereti a gyors és precíz munkát, és jól meg is fizeti. A rendezővel való egyeztetés után, Hans leül az alábbi képen látható luxus stúdiójában és alkot valamit, majd a filmmel együtt illusztrálja a rendezőnek. Ha minden klappol, jöhet a kották kinyomtatása, a zenekar betanítása és a felvétel. Így születnek ma már a filmzenék.

Ebbe az alkotási folyamatba szerettem én bele, mindemellett tudva, hogy időnként igencsak stresszes munka komponálni valamit a semmiből méghozzá határidőre. De a kihívásokért érdemes élni. Nem csak a filmzenék írása vonzz, hanem szívesen írok dalokat is. Már vannak zenei projektjeim amelyeken dolgozom. Hamarosan elérhetőek lesznek…

Ma először rám mosolygott a két hónapos keresztlányom.

A dió, mogyoró, mandula fogyasztása is csökkenti a koleszterinszíntet .

Két nap Galway és Ashford, Isteni volt.

A Nokia céget 1865-ben alapították, cellulóz feldolgozására. Eleinte papírárut és gumicsizmát is gyártottak.

1849 augusztus 13-án Skóciában egy hat méter átmérőjű jégdarab hullott az égből földre.

Alaszkában tilos a jávorszarvasokat alkohollal itatni.

Ne légy pótolhatatlan! Ha senki nem tud helyettesíteni, sosem fognak előléptetni.

A Vb első napjaiban idegesített a vuvuzela hangja a lelátókon. Ma már nem idegesít, mert emiatt nem nézem a meccseket.

Ma indítottam útjára a blogomat. Ez a blog rólam szól, ezért csakis olyan témákról írok amelyek tényleg közel állnak hozzám. Ha rendszeresen követed az írásaimat, megismerheted, hogy milyen személyiség is vagyok. Megtudhatod, milyen a hozzáállásom az élethez, mik a kedvenc témaköreim, zenéim..és úgy általában, milyen az életstílusom. Minden lényeges dolgot igyekszem megosztani ami velem történik a hétköznapokban. Célom az önkifejezés és a szórakoztatás. Ennek szellemében kezdem el írni most ezt a blogot..

Baráti üdvözlettel:

Sipos Márton