Éjfél is elmúlt már. Izzadva érzékelem a Neo Citran hatását, amely a megfázásomat hivatott kezelni. Az ágyamon ülök, ölemben a laptopom és írni van kedvem. Egy ideje már, hogy kezdek rádöbbenni dolgokra. Úgy érzem, most kezdek igazán felnőtté válni. Fizikai értelemben már az vagyok, de most a szellemem is követi a felnőtté válás folyamatát. Ugyanakkor ez nem egy depresszív időszak, nem félelmetesebb a gyerekkornál. Csak más. Érzed a gondolataid, a tetteid súlyát, és a soha vissza nem térő alkalmakat, amikor a lelkiismereted azt súgja cselekedned kell.

A gondolatok és a tettek súlyának figyelembevétele ugyanakkor felelősségre is tanít. Tudom, hogy bármi is van az életemben azért én vagyok a felelős, még abban az esetben is, ha egy adott körülményt nem én hoztam létre. Eddig természetesen elméletben is tudtam ezt, de most valahogyan kezdem a gyakorlatban is megérteni, hogy miről is van szó. Bánom-e azt, hogy csak most jutottam el erre a szintre? Nem, egyáltalán nem. Úgy érzékelem, hogy ez a fejlődésem része, amely halad a maga ritmusában.

Visszatekintve már képes vagyok megbocsájtani magamnak a gyerekkori, serdülőkori hülyeségeimet, esetlen megnyílvánulásaimat, amelyekre mindig zavarbaejtően gondoltam vissza. Az ember esetlennek érzi magát, túlteng benne az energia, szenvedélyesen falná az életet, ha tehetné, de valamiért nem tudja. Ez a vágy az ami kamaszkorban jelentkezik. A szabadságvágy nagyobb, mint az azzal járó felelősségvállalásra való hajlandóság, mint anyagi, mint pedig emocionális értelemben. Úgy érzem ugyanakkor, hogy semmit sem vesztettem. Visszatekintve mostani fejemmel, egy jópár dolgot másképp csinálnék az életemben, de mégsem bánom amit tettem. Azt kell, hogy mondanom, hogy minden amit tettem, önmagávan véve keretként tekintve jó irányba vitt engem. Dolgok amelyeken változtatnék, csupán stilisztikai, díszítő elemei lennének az életemnek, a lényeget tekintve úgy érzem, jó úton haladok.

Nem érzem kisiklottnak az életem, habár voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, hogy az idő halad, és én nem fejlődöm sehová. Idővel a dolgok a maguk helyére kerülnek. Ennek biztos tudatával adtam fel magamban azt a tévképzetet, hogy mindig éberen figyelnem kell, nehogy lemaradjak valamiről. Amikor az ember könyvekből tanulja el a példaképeitől azt, hogy hogyan vezesse az életét, akkor kimaradnak az életéből a kudarcok.

Sikerkönyv írok elárasztják a könyvesboltokat jobbnál jobb önfejlesztési könyvekkel, amelyeket ők alkottak meg saját tapasztalataik alapján, sokszor nagyon súlyos kudarcok tanulságaként. A könyvek irányt mutatnak, és szerencsésnek érzem magam, hogy már tizzenégy évesen találkoztam az önfejlesztési könyvekkel. A könyvek a konklúziót írják le, vagyis, irányt mutatnak, hogy mit lehet, és mit érdemes kikerülni az élet bizonyos területein. Vannak akik könyveket írnak arról, saját példáik nyomán, hogyan kerüljük el a konfliktusokat, anyagi csődöt, rossz döntéseket és így tovább. Az olvasó sikeresen elsajátítja a recepteket, és elkerüli a veszélyeket, ennélfogva kényelmessé válik. Azonban, ha személyesen él át valaki anyagi csődöt, akkor következő alkalomkor már nem fogja elköveti ugyanazt a hibát, mert a tudatába éget a kudarcok által, hogy mit szabad és mit nem. Én is megtapasztalom ezt, és semmi bajom nincs vele, sőt igénylem azt, hogy a hibáimból tanuljak.

Arra is ráébredtem illetve kezdek ráébredni, hogy a pénzt nem kell olyan komolyan venni, mint azt emberek teszik. Jó, ha van, viszont nem a boldogságod záloga. Ahhoz, hogy boldog légy nincs szükséged pénzre. A lelki nyugalomnak semmi köze a pénzhez. Jó dolog, ha van pénzed, viszont jobb, ha tudod, nem leszel boldogabb tőle. Ugyanakkor ha nincs pénzed, nem leszel boldogtalanabb sem. Tehát a pénztelenség, nem boldogtalanít, ugyanúgy, mint a pénz sem boldogít. Látszólag boldog vagy, ha van pénzed, de ez illékony dolog.

Arra is rájöttem, hogy habár szeretem a pénzt, mégsem tartok a boldogságom, lelki nyugalmam zálogának. Egyszerűen nem így érzem. Tudom azt is, hogy ha lelki nyugalomra vágyom, nem kell gazdagnak lennem, ez egy hülyeség. Azt is tudom, hogy nem leszel boldogabb, ha gazdag ember leszek, mint most, amikor nem mondhatom magam gazdagnak. Legfeljebb az egómnak kedvez, amely egy kis időre elvakít, és agyondícséri az elmédet, de minden ami valótlan az nem megszűnik egyszer. Tehát az a fajta biztonságérzet is megszűnik egy idő után, hogy pénzed van. És majd rajtakapod magad, hogy ugyanúgy panaszkodsz a pénz miatt, mint szegény korodban, csak akkor azért tetted, mert meggondoltad, hogy kenyeret veszel, vagy bulizni mész, amikor gazdag vagy, pedig azért, mert csak egy tízmilliós BMW-re futja a keresetedből, és nem tudsz megengedni magadnak egy Ferrarit.

A gondolkodási minták tehát megmaradnak, a pénz csak a körülményeidet változtatja meg, a mintáidat nem. Aki viszont tisztában van, hogyan viszonyuljon a pénzhez, az kikerülhetei ezeket a fekete lyukakat. A pénz nem boldogít, de nem is boldogtalanít. Csak a tiszta tudattal lehet megélni az életet annak amilyen. Akinek zavarosak a gondolatai, semmiben sem biztos, az mindig kapaszkodót fog keresni, csak éppen nem magában, hanem valami külső dologban. Pedig a válasz bennünk van, és ezt már nem csak üres kijelentésként érzékelem, hanem tudom, hogy így van, mert megélem a mindennapjaimban. A külsőségek amikben élsz, belső lelkiállapotod kivetülése. Ha csak a külsőt változtatod meg, a belső ugyanolyan marad, és hiteltelen emberré válsz. Számomra az életcél: hiteles emberré válni.

Először is, a cím provokatívnak hangozhat, de sebaj, ugyanis pontosan ez volt a célom. Az embereket gyakran csak sokkolva lehet felébreszteni a hétköznapi álmaikból, és ehhez a blogbejegyzéshez éles elmére van szükség, különben nem hallja meg senki. Az Istehitről van most szó, de teljesen más megvilágításban, ahogyan ezt a kérdést általában szokták vizsgálni. Itt most nem arról elmélkedem, hogy vajon létezik-e Isten, vagy sem, hanem, hogy akik úgy vélik, hisznek a létezésében, valóban hisznek-e, vagy csak azt hiszik, hogy hisznek benne. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de megfigyelésem szerint ez sokkal több embert érint, mint azt sokan gondolnák.

A környezetemben lévő emberek esetében is azt tapasztalom nap, mint nap, hogy dogmaszinten szimbolikusan hisznek Isten létezésében, vagyis, ha a szemükbe mondod, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, hogy hisznek, ezt erős indulatok kíséretében sértődötten megcáfolják. Most azokról van szó, akik elméleti Istenhívők, de az életük semmiben sem tükrözi azt. Tudják azokat az elveket, amelyek szerint élniük kellene, azonban a saját életükben ezt egyáltalán nem alkalmazzák. Lehet, hogy nem tudják, hogyan. Ha pedig valaki kijelenti, hogy ateista, azt mély megvetéssel lenézően kigúnyolják. Ezzel nem is az a főgond, hogy lenézik őket, vagy a megtestesült gonosznak tekintik őket, hanem az, hogy ha ő maga sem él a hite szerint a mindennapokban, holott kereszténynek vallja magát, semmivel sem él másképpen azoknál, akik nem hisznek Isten létezésében.

Példaként említhetjük azt az esetet, amikor egy önmagát hívőnek tartó idős nénike nem mer elmenni a templomba, nehogy útközben kirabolják. Vagy, amikor a világ helyzete rosszabodik, az önmagát hívőnek tartó egyén, pánikot kap, és úgy érzi, hogy teljesen áldozata a körülményeinek, és hogy a véletlenen múlik, hogy ezt ő megússza-e, vagy sem. Na most, ezekben az esetekben ha rákérdezel, hogy miért nem bízik Istenben, ha egyszer hívőnek tartja magát, akkor ingerülten azt mondják, hogy foglalkozz a saját dolgoddal, de lehet az, hogy szelektív hallásuk miatt egyáltalán meg sem hallják amit kérdeztél tőlük. Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik teljes mértékben hisznek és bíznak az isteni gondviselésben, azok bátran, a legjobbat várva néznek szembe a kihívásaikkal, és nem zsémbelnek úgy mint egy ötéves kisgyerek.

Azoktól akiknek nincs meg mankóként az Istenhit, azoktól ez a viselkedés teljes mértékben elvárható, és nincs is ezzel baj, mivel nem hisznek az egyetemes elme hatalmában, ezért csak a szerencsében bíznak. Az ateista emberek pánikhelyzetben mindig hitelesen viselkednek. Félnek. Az Istenhívők azonban nem mindig hitelesek, ugyanis amikor próbára teszik a hitüket a zavaros körülmények, akkor ugyanúgy viselkednek, mint az ateisták. Kétségbeesnek.

Arra a feltételezésre jutottam, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia azt, amiben lelke mélyén hisz. Ó, nem ezek nem üres szimbólikus szavak, mert a valóság nem egy objektív valami, ahol pontosan körvonalazva van meghatározva, hogy, mi a valós és mi a hamis, hanem teljesen szubjektív, még akkor is, ha túloktatott elménk nem tud erre “logikus” magyarázatokat adni. Tehát, arról van szó, hogy egy ember ne azért higyjen ebben, vagy abban a dologban, mert a szülei, nagyszülei is abban hittek, és úgymond örökölték azt, hanem azért mert ő maga talált rá.

Szép dolog a családi vallási hagyomány, de olykor, akik ezt öröklik, annyira természetesnek veszik a hitet, hogy el sem elmélkednek rajta sosem, hanem mivel a családban és az adott közösségben Istenben hinni kötelező, ezért be sem mer gondolni abba, hogy Isten létezését bármikor is kétségbe vonja, ezért elnyomja magában a hitét. Aztán amikor megpróbáltatások sorozata jön, akkor derül ki, hogy tényleg hisz-e Istenben, vagy csak azt hiszi, hogy hisz, mert őt erre tanították.

Azok akik önként választották azt, hogy Istenhívők lesznek, mert a saját meggyőződésük ezt sugallta nekik, erősebb hitük van, mint annak aki örökölte ugyan a hitét, azonban sosem merte megkérdőjelezni azt. Az ember pedig érzi magában, hogy mi kelt benne jóérzéseket és mi kelt benne rossz érzéseket. Azt a hitet kell követni amelyek jóérzéseket keltenek. Ha egy vallás rossz érzéseket kelt, akkor nem érdemes erőltetni a dolgot. Persze vannak vallások amelyek túlnyúlnak a szellemi, spirituális témákon, és gyakran “világivá” válnak azáltal, hogy az emberi egót helyezik előtérbe, ezzel különbséget téve ember és ember között. Ezek és hasonló vallások, nem a hitről szólnak, hanem csupán fölhözragadt buta dogmákról. De itt nem is a vallásokról van szó, hanem a hitről, amelyhez nincs szükség semmilyen vallásra, és alapesetben nem is kellene pénzügyi alapokon nyugvó vallási szervezeteknek létezniük.

Fontos, hogy amikor az ember a hitét keresi, zárjon ki a külvilágból mindenfajta befolyást, és csak a belső hangjára hallhgasson, mert az az egyetlen, amely minden embernél csalhatatlanul működik. Aki pedig a belső hang létezésében sem hisz, akkor annak tényleg van mitől félnie, hiszen sosem fog megszabadulni a kétségeitől. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy ezeket nem üres szavakként írom most le, mert divatos ezeket használni, hanem mert ez a meggyőződésem. Mivel ez az én blogom a saját meggyőződéseimről írok, azonban ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen vagyok, sőt, várok minden olyan hozzászólást is, amelyek esetleg megcáfolhatják a fent leírtakat.

Van egy mondás, hogy a pokolban a magyarok számára fenntartott szurkos üstöt nem örzik, mivel nem kell félni attól, hogy megszöknek onnan, ugyanis amint az egyiknek sikerül majdnem kimászni, a többiek biztosan visszahúzzák. Mi sem bizonyítja ezt jobban egy felháborító szöveg, amelyet Facebook üzenőfalon olvastam:

“Kérlek Titeket ne hagyjuk hogy a Nagyváradi lány nyerje meg a megasztárt!!! A megasztár MAGYAR műsor, ezért MAGYAR nyerje meg !!!!!!!!!! “

Szégyen és gyalázat! Miért aki nem a jelenlegi “csonkított” Magyarországon él magyarként, az nem is magyar? Elkéne gondolkodni mielőtt ilyeneket ír valaki. “Hogy nem sül le a képéről a bör annak, aki ezt kitalálta?” – gondoltam magamban és hirtelen indíttatásból kereszteslovagként meggyőző érvekkel kezdtem el kommentálni a bejegyzést, amellyel nagyon is egyetértettek a többiek, úgyhogy az írás szerzője megszégyenülten letörölte azt a Facebook adatlapjáról, ugyanis nem tudta elérni azt a hatást az ismerősei körében, mint amire számított és ez egyáltalán nem tett jót a személyes imidzsének.

Nem mindegy hogy valakit románnak, vagy romániai magyarnak mondanak. A kettő nem ugyanaz ugyanis, akiknek magyar őseik vannak, azok genetikailag magyar származásúak, bármilyen országban is éljenek és ezt akár tetszik, akár nem, nem lehet megváltoztatni. Ezek nem faji kérdések, még csak nem is arról szólnak, hogy bármelyik nép is többet érne akár Isten szemében, mint embercsoport.  Valójában csak arról a tényről van szó, hogy aki magyarnak született, az magyarként is fog meghalni, függetlenül attól, hogy milyen országban él, milyen nyelven beszél, gondolkodik stb. Olvasva a Megasztáros fórumokat felismertem a tényt, hogy Magyarországon néhány ember megint bebizonyította, hogy az emberi butaság határtalan, de azért még van remény..

Végeredmény: Tolvai Renáta megnyerte a versenyt MAGYAR emberként, MAGYAR névvel, MAGYAR szívvel.

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Nincs rosszabb mint egy monoton tevékenységet gyors tempóban határidőre elvégezni. Úgy találom, hogy nem azzal van a gond, hogy az ember nem képes azt megvalósítani, hanem arra, hogy látva a tevékenység  monoton természetetét egyszerűen elmegy a kedve és elkezd belefáradni.  Különösen igaz ez a szellemi munkára. Ironikus pedig nincs más dolgod, csak hogy leülj egy kényelmes székbe, előtted egy számítógéppel és gépelned kell órák hosszat. Mi ebben a nehéz? Csupán az, hogy hihetetlenül nagy agymunka, és kreativítás. Ezzel a problémával találkozom gyakorta esszéírás közben, amikor egy hónap alatt kell anyagot gyűjtened egy bizonyos témakörről, és egy 2500 szavas esszét kell létrehoznod, előre meghatározott szerkesztési elvek alapján… ráadásul angol nyelven. Ami azt illeti magyarul is belefáradnék a dologba.

Legutóbb Beethoven adta fel a leckét, amikor is arról kellett írnom, hogy milyen újításokat eszközölt a szimfóniáiba, amelyet az elődei nem mertek megtenni. Tökös fickó volt azért meg kell hagyni, mert a saját hírnevével hazárdírozott, a szokatlan újításaival, és nem igazán tudta eldönteni, hogy marad inkább a klasszikus zenei stílusnál, vagy átcsap a romantikába. De ezt ügyesen megoldotta…

Mindenesetre az esszé már készen van sőt, már leadtam egy hete. Hogy élveztem-e az alkotási folyamatot? Voltak napok amíg monoton anyaggyűjtéssel teltek a könyvtárban és az interneten, ezeket annyira meguntam, hogy rendszeresen belealudtam. Aztán két hét után összeállt a kép, és sikerült megírnom, az érzés pedig mámorító volt. De nem panaszkodom. Én zenész vagyok, és ezeket tudnom kell, és a hasznomra is válik. Szóval most elégedett vagyok. Az orvostanhallgatókhoz képest nekem arany életem van… de nem is kell életeket mentenem.

Vannak azonban olyan pillanataim is amikor az elmém annyira nyitott, hogy jobbnál jobb ötletek bukkannak fel a tudatomba, és órákon keresztül képes vagyok megállás nélkül írni. Volt ilyen esszéírás élményem is, amikor egy nap alatt lényegébe megírtam az egész esszét, utána már csak finomítani kellett rajta. Keresem, kutatom azt a módot, ahogyan tetszés szerint  kreatív állapotba tudnám magam hozni, már az is nagy dolog, hogy legalább elkezdtem megérteni.  A kreativitás az ötletrohamaival együtt váratlanul jön, és váratlanul megy.  Nem lehet erőltetni holmi határidőkkel, mert akkor feszélyezve érzi magát, és nagyon tud fájni.  Azt mondja neked: Kicsit lassítani kéne haver.. ne rohanj annyira, mert még orra buksz.

Pár hónapja valaki linkajánlót küldött nekem a nyugoggyálle.hu weboldalról. Az oldalt Mucsi Zoltán reklámozza fanyar humorával, én pedig röhögök rajta valahányszor megnézem a videóit. Évekkel ezelőtt volt szerencsém őt élőben is látni közvetlen közelről, amikor a veszprémi Latinovits Zoltán Játékszínben a Nézőművészeti Főiskola című előadásban játszott. Ez az ember a való életben is tényleg ennyire őrült figura, de éppen ezért szeretjük a humorát.

Mivel ez a darab eléggé interaktív volt, a nézőket is bevonták a játékba. Így történt ez az előttem ülő iskolatársammal, akit kihívott, egy székre ültetett és ordítozott vele, hogy nem jól tapsol. Természetesen ez teljesen humoros volt, és ő is jól szórakozott rajta. Szegény Ildi, majdnem leesett a székről, úgy nevetett rajta. Szerintem a mai napig nem felejtette el ezt az esetet.

Itt egy videó részlet az említett előadásról:

Ma eszembe jutott ez a történet és rákerestem a Youtubeon. Többek között rátaláltam arra a videóra is, amelyet nekem küldtek hónapokkal ezelőtt a már említett weboldallal kapcsolatban. Ma is jót derűltem rajta. Ideges vagy?? Akkor ettől garantáltan lenyugszol:

Találtam itt még egy gyönygyszemet Mucsiról. Ezen is jót derültem.

Remélem, jól szórakoztál. Látogass meg máskor is!

“Ne fárassz már” szokták mondani néhányan, amikor viccet mesélünk nekik. Nem tudom, miért van ez, de én minden viccen tudok nevetni, és soha életemben nem voltak logikai elvárásaim, hogy egy viccnek milyennek kell lennie. A vicc az vicc és kész, nem pedig kritizálni való szépirodalom, tessék a helyén kezelni őket.

Erdélyben születtem és éltem 12 éves koromig. A neveltetésemnek, vagy a környezetemnek vagy talán mindkettőnek egyszerre köszönhetem azt, hogy egészséges humorérzékkel rendelkezem. Az egészséges alatt azt értem, hogy tiszta, kritikailag mentes módon vagyok képes arra, hogy egy viccnek a mondanivalóját értékeljem, és különbséget tudok tenni, a viccek jellegei között is. Ottlétem tizenkét éve alatt senki nem tanított meg arra, hogy a vicceket kritizálni, minősíteni kell, és hogy minden vicc poénja után látványosan jajjgatni és szenvedni kell, hogy az mennyire fááááááj.. Aztán Magyarországra költöztünk, és rögtön az első hónapokban megtanultam, hogy a vicceket ott minősíteni szokás, mégpedig eléggé látványosan és iszonyatosan szenvedve.

Akkor azt hittem, előbb-utóbb beletanulok én is abba amit az előttem álló példát mutató társadalom elfogadható reakciónak tart: a viccek kritizálását. Mondanom sem kell, ez szerencsére nem jött össze, különben ezt a cikket sem írnám éppen. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, talán az általános rosszkedv, de mintha az emberek viszolyognának attól, hogy öszintén nevessenek a vicceken. Ha pedig ezt önkéntelenül meg is teszik, rögtön körülnéznek, hogy ki látta őket, és zavarukban a viccet “fárasztónak”, vagy “deszaaaaar”-nak minősíti. Ha egy bizonyos szintet nem üt meg az adott vicc, akkor ilyeneket illik mondani, hogy “júúúúúúúúj ez fáj”, vagy “Ez fárasztó” esetenként magát a viccmondót minősítik hülyének, vagy elmeháborodottnak, mert képes egy “faviccen” tiszta szívből nevetni.

Nekem ez a fajta gúnyos hozzáállás egyáltalán nem tetszett, és a mai napig sem minősítem a vicceket, sokkal inkább nevetek rajtuk, és tényleg öszíntén mindenféle elvárások nélkül teszem, és erre a képességemre büszke is vagyok. Aki ismeri az erdélyi embereket az tudja, hogy kiváló humorérzékkel rendelkeznek, és egyikük sem jajjgat, ha viccet hall, ez teljesen biztos. Ellentétben Magyarországon, ha tegyük fel ma este megtöltenénk tízezer emberrel egy stadiont és Chuck Norris vicceket mesélnénk nekik, a nagy jajjgatást amit reakcióként levágnának még a vörös Kínában is hallani lehetne, és gyanítom, hogy még az űrből is mérni tudná a NASA azt a töménytelen “szenvedés energiát” amelyet ez a tízezer ember bocsájtana ki magából.. Hiába a magyar embert viccekkel már vallatni lehet….

Három éve már, hogy Írországban élek, de még itt sem tapasztalom azt a látványos szenvedést amikor vicceket mesélnek egymásnak az emberek. Hihetetlen módon tudnak röhögni egymás viccein, olyan vicceken, amelyeket átlagos túledukált magyar észlény aggyal minősíthetetlenűl rossz, gyenge, fárasztó viccnek titulálnánk. Az a tapasztalatom, hogy bárhol is jártam a világban, mindenhol feltételek nélkül spontánul tudtak nevetni a vicceken, csak a magyarok olyan fanyarok.

Nem véletlenül vagyunk ilyenek, habár a pontos okokat nem tudjuk, csak sejteni lehet. Azonban biztosan nem politikai, vagy ideológiai okok miatt van ez így. (Pedig Magyarországon hajlamosak vagyunk mindent a politikára és/vagy különböző ideológiai nézetekre visszavezetni.) Talán tévesen neveltek minket, így helytelenül mérjük fel azt, hogy mi a valódi és mi a hamis. Ennek aztán egyenes következménye a humorérzékünk torzulása, sok esetben pedig a teljesen megszűnése. Ezután pedig csak besavanyodott szarrágás, panaszkodás, gúnyolódás, irigykedés, rosszindulat következik.

Ha egy embernek egészségtelen a humorérzéke az teljesen biztos, hogy lelkileg is egészségtelen. A magyar emberek zöme, mondhatni, hogy tízből kilenc torz humorérzékkel rendelkezik, és nem csoda, hogy ennyire besavanyodottak, reményvesztettek, és balsorsúak. A humorérzék képessége pusztán önmagában nem képes az emberi jellemet megalapozni, azonban mivel minden mindennel összefügg, így az emberi lelki állapotokra is kétségtelenül befolyásoló hatással van.

Az az érzésem mintha az emberekből kiveszett volna az egészséges humorérzék képessége, és átvette a helyét a gúnyolódás…Mert ugye lényeges különbség van a kettő között. Az ingerküszöbünk már roppant magas, és nagy intenzitásúnak kell lennie annak a viccnek, lehetőleg szexuális tartalmúnak, hogy azt jónak könyveljük el.

A viccnek önmagában az a szerepe, hogy az embert nevetésre ingerelje, ezáltal jókedvre derítse. Se nem több, se nem kevesebb. Aki pedig a túledukált logikai gondolkodása miatt rögtön elemezni kezd, annak elég keserű a humorérzéke, már ha egyáltalán ki nem veszett még belőle. Ha az adott vicc nem üti meg az általa elvárt logikai szintet, hihetetlen módon át tudja élni a kínt, ilyenkor szokták mondani, hogy “lefárasztott a vicc”, na meg persze az “agyszibbasztó” jelzőről se feledkezzünk meg.

Eszük tokja az ami agyszibbasztó. Talán nem voltak agyzsibbasztóak a délutáni talkshowk, ahol embereket aláztak meg azzal, hogy primitív módon konfliktushelyzeteket generáltak nekik, amelyek sokszor verekedéssel zárultak? Szerencsére az ORTT jóvoltából, már lekerültek a képernyőről ezek az agyzsibbasztó generátorok. Egy Mónika shown nevelkedett egyén ne mondja azt nekem, hogy a vicceim agyzsibbasztóak, inkább emelje fel a seggét a TV elől, és menjen el sportolni, ahelyett, hogy tovább hízlalná magát a marhatokánnyal. Megjegyzem, hogy ilyen konfliktus élményem nem volt még szerencsére senkivel sem, de ki tudja, talán neked kedves olvasómnak volt/van és még az is lehet, hogy lesz is.

Az agyzsibbasztott emberek nem tudják reálisan felmérni azt, hogy mi számít agyzsibbasztásnak. Mivel eleve agyzsibbasztottak, pont az ellenkezőjét érzékelik, vagyis, ami normális és természetes az tűnik agyzsibbasztásnak a számukra. Világos ugye?? Ha pedig te még mindig látványosan szenvedsz egy vicc olvasásakor, akkor nagy baj van. Ez annak a jele, hogy az agyad már elkezdett zsibbadni. Érzed, ahogyan serceg zsibbadás közben? Jobban teszed, ha inkább a jéghideg zuhany alá állsz, különben be fogsz savanyodni, mint egy kovászos uborka.

Vegyél a Tesco-ból fagyasztott szilvásgombócot, és “felejtsd el” a hűtőbe rakni pár órán keresztül. Helyette tedd inkább a radiátor közelébe, majd kezdj el Facebookozni és felejtsd ott magad két órán keresztül. Majd két óra elteltével kezdj el sopánkodni azon, hogy milyen hülye voltál, és dacból tedd be a gombócos zsacskót a fagyasztóba. 3 óra múlva vedd ki, és darabold fel szép szeletekre, majd, amikor ezzel készen vagy, ne felejtsd el feltörölni a masszát az asztalról. A kockákat tedd bele a vízbe, majd várd amig megfő. Utána ízlelés szerint tálald. Egészségedre!

A szomszéd macskája türelmesen várakozik....

Be kell vallanom, nem különösen rajongok a macskákért. Sokkal inkább kutyapárti vagyok…gondoltam egészen idáig. Sosem volt macskánk, merthogy nem is igazán vágytunk rá. A családból ugyanis háromból ketten mindig leszavaztuk. A többség dönt ugyebár egy jól felépített családi demokráciában is. Ezt a folyamatot szakította meg macska a szomszédból, aki szinte naponta átjár hozzánk, felmászik a konyhaablak párkányára és vár.

Általában éhes, de van amikor csak jól érzi magát nálunk, és szeret a közelünkben lenni. Nem követelődzik, képes órákig az ajtó előtt várakozni türelmesen. Tudja jól, hogy elöbb – utóbb kaját fog kapni, mert nem tudtunk neki egyszer sem ellenállni eddig. Van úgy, hogy tűri az orrát bizonyos kajákra, mert neki csak macskaeledel a favorit. Hát nem vegetáriánus az biztos.. Ha nem kapja meg a kedvenc húsadagját, látni kéne azt a megvető tekintetet ahogyan ránk néz. A macskák intelligensek és ravaszak is egyben. Nem mellesleg buták, legalábbis a kutyákhoz képest, na meg persze kétszínűek ezt is hozzá kell tenni. Ennek ellenére kezdem megkedvelni ezt a macskát. A nevét még nem tudjuk, ugyanis nem mutatkozott még be, pedig már ideje lenne…

" Ha szépnek mutatom magam, talán megszánnak és kapok enni is..hmm finom Whiskas.."

"Na mostmár eleget vártam. Adj enni gyorsan, mert macska lagziba vagyok hivatalos ma este és nem szeretnék elkésni.."

Imádom a filmzenéket. Nem csak, hogy imádom őket, hanem felismertem, hogy én is ezt akarom hivatásszerűen csinálni. Ez az a művészeti forma amelyben teljesen kitudom fejezni magam. Színpadi embertől az emberek azt várnák, hogy előadóművészeti ambicíói legyenek, de nálam más a helyzet. Vannak ilyen ambicíóim is, de jobban szeretek megalkotni zenei dallamokat a semmiből a fantáziám segítségével.

Kedvenc zeneszerzőm Hans Zimmer, aki több mint száz hollywoodi szuperprodukciónak szerezte a zenéjét, sőt 1994-ben még Oscar díjat is kapott az Oroszlánkirály fimzenéjéért. Nem csak a zenei teljesítménye az ami lenyűgöz engem, hanem az élethez való hozzáállása. Egy frankfurti német gyerek története áll előttem, akinek mindig is az volt a célja, hogy hollywoodi filmekhez komponálhasson zenét. Hans Zimmernek nem voltak különösebb referenciái, nem voltak gazdag és befolyásos rokonai, akik felfuttatnák. Ő tudta ezt, és mégsem adta fel, annak ellenére, hogy nem volt egyszerű menet a bürokratikus Hollywoodba bekerülni, olyan zeneszerezők közé mint például a példaképe John Williams. A története magáért beszél. Ma már Hollywood legfoglalkoztatottabb zeneszerzője, évente átlagosan négy filmnek írja a zenéjét. Ezt az irgalmatlan nagy munkát természetesen bőségesen honorálják, filmenként 2-3 millió dollárt fizetnek neki, plussz az ezzel járó jogdíjakból is részesedik. Hans Zimmer még akkor is filmzenéket csinálna, ha nem fizetnének neki egy vasat sem, mert elmondása szerint a zeneszerzés a legfontosabb dolog ami élteti, ezért kel fel reggel és ezért fekszik este.

Több dokumentumfilmet is megnéztem róla. Érdekelt, hogy hogyan komponál, milyen körülmények között stb. A technika nagyon sokat lendít Hans sikerein, mert számítógépek, szintetizátorok, szekvenszerek segítségével pontosan olyan hangokat tud generálni, mintha élő zenekar játszaná. Ezzel kísérletezni tud, anélkül, hogy a hangszereléshez közel 100 fős zenekart kellene fizetnie. Hollywood szereti a gyors és precíz munkát, és jól meg is fizeti. A rendezővel való egyeztetés után, Hans leül az alábbi képen látható luxus stúdiójában és alkot valamit, majd a filmmel együtt illusztrálja a rendezőnek. Ha minden klappol, jöhet a kották kinyomtatása, a zenekar betanítása és a felvétel. Így születnek ma már a filmzenék.

Ebbe az alkotási folyamatba szerettem én bele, mindemellett tudva, hogy időnként igencsak stresszes munka komponálni valamit a semmiből méghozzá határidőre. De a kihívásokért érdemes élni. Nem csak a filmzenék írása vonzz, hanem szívesen írok dalokat is. Már vannak zenei projektjeim amelyeken dolgozom. Hamarosan elérhetőek lesznek…

Látod édesanyám, látod édesanyám, miért szültél a világra?
Inkább dobtál volna, inkább dobtál volna a zavaros Tiszába.

Tisza vize vitt volna a jeges Dunába.
Bár ne lettem volna, hogy ne lettem volna senki nek a babája.

Nincs már páros csillag, nincs már páros csillag, mind lehullott a földre.
Nincsen hű szerető, nincs már hű szerető, mind elhagyott örökre.

Ha elhagyott nem búsulok, elment örökre.
Még a síromban is, még a föld alatt is csak ő jár az eszembe.

Két év után újra Veszprémben jártam. Úgy időzítettem a nyári látogatásomat, hogy az utcazene feszitválon már ott lehessek. Minden simán indult, már Ferihegyen is csak öt percet kellett várnom a csomagjaimra, és harmadikként megjelent a futószalagon. Istenem, de jól éreztem magam, innentől kezdve minden úgy ment mint a karikacsapás. Taxiba pattantam, és épp, hogy elértem a Népligetnél a 8:30-as veszprémi buszt. Az első két nap kicsit zűrösre sikeredett, tisztáznom kellett néhány félreértést amelyek olyannyira jelentéktelenek, hogy nem is érdemes több szót ejteni róluk. A lényeg az, hogy az utcazene fesztivál teljesen elfeledtette velem az összes kellemetlenséget ami velem történt.

A Hotel Veszprémben szálltam meg. Rövid elemzés: Kevés a luxus, szolid a kényelem. Hiába ma már inkább kolesznak használják. Még szerencse, hogy nyár van, akkor minden fürge diák hazamegy nyaralni, így a 203-as szobát gond nélkül birtokba vehettem a második emeleten az elkövetkező bő egy hétben. A recepción az első kérdésem az volt, hogy van-e Wifi az épületben. Hát persze, hogy volt…csak épp az én szobámban nem volt vétel. Na sebaj gondoltam, kiülök a kanapéra a folyóson. Jel az volt, kedvemre internetezhettem volna, hiszen a jel ötös erősségű volt. Ha a volna ne lett volna ugye… Kapaszkodj meg: a folyósón nem volt konnektor, így nemigen használhattam a gépet. Amúgy is már a laptopom aksija egy éve minimális szinten működik, vagyis sehogy.

Gondoltam sebaj, kérek egy hosszabbítót a recepción, de mint az lenni szokott, egyetlen egy hosszabítójuk volt, és az is az irodában. Így, hát leköltöztem az előtérbe, mert ott volt legalább konnektor. leültem tehát a fotelbe, és ott interneteztem. Hiába 5 csillag helyett, csak hármat kapott az 1967-ben emelt épület. *** Ennyi!

Azonban a hotel azért nem volt annyira rossz sem, hiszen nekem teljesen megfelelt. Mondhatnám, az igényeimet tökéletesen kielégítette. Igaz, hogy a zuhanyzó és a mosdó a folyósón volt, de megérte, hiszen 3000ft-ot spóróltam éjszakánként. Ennyi volt a különbség a fürdőszobás és nem fürdőszobás szobák között. Voltak szorgos látogatóim is: hangyák, akik megleptek az éjszaka leple alatt, de sebaj hotel a város szívében, kell ennél több?

Mivel a legforróbb időszakot fogtam ki magamnak a látogatáshoz, az éjszakáim is forrón teltek. Na nem kell mindjárt sikamlós dolgokra gondolni, sajnos nagyon kellemetlenül érintett az éjszakai kánikula ami a szobámba szorúlt. 35-40 fok volt kisebb túlzással. A harmadik nap végére már teljesen megszoktam, hogy 0-24 óráig folyik rólam a víz. És mit gondolsz, nem kértem ventillátort a recepción? Dehogyisnem.. csak éppen volt nekik, de nem adtak, mondván, hogy nincs benne a szoba árban.

A folyósón lévő zunyanyzót, naponta kb. négyszer használtam..csak, mert jól esett, és ezért legalább nem szóltak rám. Az utcazene elsőnapja a Canyon sörözőben telt el. Napközben, kánikulában az ember mit csinál? Levonul a barátaival inni egy pincébe. A nap jól telt, mert barátokkal, barátnőkkel futottam össze, és jót beszélgettünk. Az utcazenén minden sarokban egy zenekar állt és zenélt. Kellemes élmény volt találkozni a barátaimmal, volt osztálytársakkal, színész kolegákkal. Végigsétálva a városban, mindig akadt valaki aki a nyakamba ugrott. A siker receptje egyszerű: költözz el onnan ahol laksz, és két évben csak egyszer látogass haza. Meglátod, hogy mekkora népszerűséged lesz.

Az első nap egyik kedves zenész ismerősöm is fellépett. Fabók Péternek hívják és a Tangram formációjával bűvőlte a közönséget. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, eddig csak internetről ismertük egymást, amikor egy közös marketing project miatt működtünk együtt. A zenéje megtalálható a tangram.hu weboldalon. Szép volt Péter. A következő 4 napban pedig rendszeresen reggel 6-kor feküdtem és délután 2-kor keltem fel. Mindig volt valaki akivel inni lehetett. Na persze, nem vagyok én nagyon alkohol mániás, de egy évben egyszer most miért is ne?

Összefoglalva a veszprémi élményeimet, elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam. Köszönöm mindenkinek, akivel találkozhattam, igazi pozitív élmény volt. A komoly beszélgetések, a baráti összetartozás, a véletlen találkozások, az éjszakai hülyéskedések a Cholnoky lakótelep környékén, a “bandázások” mind-mind kellemes emlékként maradnak meg bennem. Hamarosan látjuk egymást!

A srác nem tud gitározni, de mégis megoldotta: egyenként vette fel a hangokat, majd összevágta.

Haven’t seen you for quite a while
I was down the hole just passing time
Last time we met was a low-lit room
We were as close together as a bride and groom
We ate the food, we drank the wine
Everybody having a good time
Except you
You were talking about the end of the world

I took the money
I spiked your drink
You miss too much these days if you stop to think
You lead me on with those innocent eyes
You know I love the element of surprise
In the garden I was playing the tart
I kissed your lips and broke your heart
You
You were acting like it was the end of the world

Love…love…love…love…love…love…
Love…love…love…love…love…love…
Love…love…love…love…

In my dream I was drowning my sorrows
But my sorrows, they learned to swim
Surrounding me, going down on me
Spilling over the brim
Waves of regret, waves of joy
I reached out for the one I tried to destroy
You, you said you’d wait till the end of the world.

Június elején volt szerencsém ellátogatni az írországi Ashford kastélyba. Jelenleg Írország legelitebb kastélyszállója, ahol már világsztárok is megfordultak, és megfordulnak mind a mai napig. Maga a kastély Cong nevű kisfalú mellett helyezkedik el. A falú egy-két szűk utcából, egy Spar üzletből és egy benzinkútból áll. Aki ide ellátogat, többnyire a kastély miatt teszi, különben egészen felejthető település. Viszont, ha el szeretnél bújni a világ elől, akkor ott garantáltan nem fog senki megzavarni.

Na de vissza Ashfordhoz. Maga az egész terület hatalmas, egy kisebb falú elférne rajta. Saját kikötője, helikopter leszállója, golfpályája van. A kastély terültén egy erdő is található több száz éves fákkal, amelyek gyakran elérik a 20-30 méteres magasságot is. Elnézegetve elgondolkodtam, hogy ezek a fák már akkor is léteztek amikor én még nem, és akkor is létezni fognak, amikor én már nem élek. Felismertem azt, hogy csak apró porszemek vagyunk a hatalmas természethez képest.

A kastély bejáratánál egy patak folyik el, amelynek nagyon tiszta a vize, a halakat is látni lehet benne. A patak fölött egy híd terül el, amely az Ashford kastély bejárata. A híd nem széles, egyszerre csak egy autó tud áthaladni rajta. Átkelve a hídon pedig a kastély parkolójában találjuk magunkat, ahol békésen parkolnak a luxus autók. Hiába, ez egy elit hely, ugyanakkor mégis nyitott bárki számára aki betérni kíván.

Nem tartóztatnak fel biztonsági őrök, annak ellenére, hogy egy ötcsillagos szállodáról van szó. Csupán egy páncél emberke üdvözli a látogatókat, és lovagiasan fegyelmezetten áll a bejárati bal sarokban. Jelenléte megnyugtató, és erős a késztetés arra, hogy fénykepezkedjünk vele. Úgyhogy én ezt meg is tettem, nem tudtam ellenállni az Ashfordi páncélembernek.

Ez a páncélember üdvözölte azokat a hírességeket is akik megtisztekték a jelenlétükkel ezt az épületet. Néhányan ezek közül: John Lennon, George Harrison, Oscar Wilde (Gyerekkorában nagyon sokat tartozkodott a birtokon), Ronald Reagan amerikai elnők, Ted Kennedy, John Wayne, Brad Pitt, Pierce Brosnan (Itt tartotta az esküvőjét 2001-ben), Britney Spears, John Travolta, Sharon Stone, Rod Stewart, Jack Nicholson, Johnny Cash, Robin Williams, Barbara Streisand, Harry Belafonte, Jane Seymour, Omar Sharif….. és még sokan mások.

A beltér arisztokratikus stílusjegyeket visel magán. A recepción udvariasan üdvözölnek minket a recepciós hölgyek, és balra kanyarodva egy zongorával találkozunk a terem közepén, amelyen a művészúr kellemes háttérzenét szolgáltat, miközben a vendégek a kávéjukat kortyolgatva társalognak az élet komoly dolgairól. Mi is leültünk tehát beszélgetni, egy kávé kíséretében. Hamarosan átvettem a terem hangulatát, már igazán odaillőnek éreztem magam. Az arisztokratikus alaphangulat rám is hatással volt. Kényelembe helyeztem tehát magam, és úgy éreztem, hogy enyém az egész Ashford.

Szép volt, jó volt, de rájöttem, hogy mégsem szeretném én ezt. Minél nagyobb a birtokod, annál nagyobb a felelősséged. Már nem is volt annyira vonzó ez az életstílus. Mindenesetre azt a következtetést vontam le, hogy az nagyon is jó, hogy csak egy vendég voltam ott. Így legalább megmaradt az illúzió erről a gyönyörű kastélyról. Addig jó, amíg nem ismerem a kastély piszkos titkait. Azok a falak, ha beszélni tudnának, jót és rosszat is mondanának. De egy biztos: Ashford még visszatérek!

Via, via, vieni via di qui,

niente più ti lega a questi luoghi,

neanche questi fiori azzurri…

via, via, neache questo tempo grigio

pieno di musiche e di uomini che ti son piaciuti,

It’s wonderful, it’s wonderful, it’s wonderful

good luck my babe, it’s wonderful,

it’s wonderful, it’s wonderful, I dream of you…

chips, chips, du-du-du-du-du

Via, via, vieni via con me

entra in questo anore buio, non perderti per niente al mondo…

via, via, non perderti per niente al mondo

Lo spettacolo d’ arte varia di uno innamorato di te,

it’s wonderful, it’s wonderful…

Via, via, vieni via con me,

entra in questo amore buio pieno di uomini

via, via, entra e fatti un bagno caldo

c’è un accappatoio azzurro, fuori piove un mondo freddo,

it’s wonderful, it’s wonderful…

Ma először rám mosolygott a két hónapos keresztlányom.

A dió, mogyoró, mandula fogyasztása is csökkenti a koleszterinszíntet .

Két nap Galway és Ashford, Isteni volt.

A Nokia céget 1865-ben alapították, cellulóz feldolgozására. Eleinte papírárut és gumicsizmát is gyártottak.

1849 augusztus 13-án Skóciában egy hat méter átmérőjű jégdarab hullott az égből földre.

Alaszkában tilos a jávorszarvasokat alkohollal itatni.

Ne légy pótolhatatlan! Ha senki nem tud helyettesíteni, sosem fognak előléptetni.

A Vb első napjaiban idegesített a vuvuzela hangja a lelátókon. Ma már nem idegesít, mert emiatt nem nézem a meccseket.

When I get older, I will be stronger

They’ll call me freedom, just like a wavin’ flag

When I get older, I will be stronger
They’ll call me freedom, just like a wavin’ flag
And then it goes back
And then it goes back
And then it goes back
Ohhhhh

Born to a throne, stronger then Rome
A violent prone, poor people zone
But it’s my home, all I have known
Where I got grown, streets we would roam
Out of the darkness, I came the farthest
Among the hardest survivors
Learn from these streets, it can be bleak
Except no defeat, surrender, retreat
So we strugglin’, fightin’ to eat
And we wonderin’, when we’ll be free
So we patiently wait for that fateful day
It’s not far away, but for now we say…

So many wars, settlin’ scores
Bringin’ us promises, leavin’ us poor
I heard ‘em say, love is the way
Love is the answer, that’s what they say
But look how they treat us
Make us believers, we fight their battles
Then they deceive us
Tried to control us, they couldn’t hold us
Cuz we just moved forward like Buffalo Soldiers
But we strugglin’, fightin’ to eat
And we wonderin’, when we’ll be free
So we patiently wait for that fateful day
It’s not far away, but for now we say…

Ohhhhhhh…
Ohhhhhhh…
Ohhhhhhh…

And everybody will be singing it
And you and I will be singing it
And we all will be singing it

Ohhhhhhh…
Ohhhhhhh…
Ohhhhhhh…

When I get older; when I get older
I will be stronger, just like a wavin’ flag
Just like a wavin’ flag, just like a wavin’ flag
Flag, flag, just like a wavin’ flag

Ma indítottam útjára a blogomat. Ez a blog rólam szól, ezért csakis olyan témákról írok amelyek tényleg közel állnak hozzám. Ha rendszeresen követed az írásaimat, megismerheted, hogy milyen személyiség is vagyok. Megtudhatod, milyen a hozzáállásom az élethez, mik a kedvenc témaköreim, zenéim..és úgy általában, milyen az életstílusom. Minden lényeges dolgot igyekszem megosztani ami velem történik a hétköznapokban. Célom az önkifejezés és a szórakoztatás. Ennek szellemében kezdem el írni most ezt a blogot..

Baráti üdvözlettel:

Sipos Márton